Az úgy volt, hogy mostanában láttam több gyönyörű esküvői fényképet. Hogy őszinte legyek, igencsak elirigyeltem, merthogy nekünk nincsenek profi fotóink. Éééés rádumáltam Mesit egy privát fotócserés játékra. Khmm, azóta begyűjtöttem még egy fényképet, de az egyelőre legyen meglepetés 😀 12″es scrapbook oldalban gondolkodtam, de mostanában úgy rápörögtem a vásznakra, hogy végül egy 24x24cm-es vászon lett…
Azon agyalok, hogy hogyan tudnám leírni ennek a vászonnak a lépéseit. Olyan nagyon sokszor töröltem le és festettem újra, sőt, egyszer még full lekentem fehér gessoval is, és kezdtem kb elölről, hogy ez poszt a végtelenségig tartana. Jaaah, és a másik pillangót kábé egy az egyben le is takartam. Irgumburgum 😀 Úgyhogy inkább csak néhány…
Sokat nem tudok erről az alkotásról mesélni. Persze tudnék, jóhogy! de hogy miért ez a fotó és miért pont vászonra, nno meg hogy hogyan kerül a csizma az asztalra?! Valószínűleg az történhetett, hogy a barokk stílusgyakorlat mottója az én fejemben picit átalakult. Nem én voltam fantasztikus, hanem úgy éreztem magam 😀 Annyi baj legyen, ennyi…
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem már tele a hócipőm a téllel… minden egyes melengető napsugárnak úgy örülök, mint az éhező egy falat kenyérnek, és mindig azt remélem, hogy talán innentől jön végre a tavasz… hiú ábránd, így január végén, tudom, de reménykedni azért talán még szabad 🙂 Ezt a mini (15x15cm) vásznat…